Hiába kíváncsiak a kisgyerekek a világra, rengeteg tanár számára jelent állandó küzdelmet a diákok motiválása az iskolában. A többségük lelkesen kezdi az első osztályt, de ahogy haladnak évfolyamról évfolyamra, a lendület is fogy. Ez a jelenség nemcsak a magyar iskolákban nehezíti meg a tanárok dolgát, hanem a világ legtöbb oktatási rendszerében. Ezekre a gondokra jelent megoldást az a megközelítés, ami a valós életből vett problémák segítségével teszi izgalmassá a tanulást.
Maker's Red Box 2020. 12. 30. 10:55
„Az iskola a kényszert és véget nem érő unalmat jelentette számunkra. Egy helyet, ahol olyan dolgokat kell megtanulni, amire az égvilágon semmi szükség nincs”
– emlékszik vissza az 1881-es születésű Stefan Zweig saját iskolai élményeire A tegnap világa c. könyvében. Bő száz évvel később, sok mai iskolás számára is ismerősen csenghetnek ezek a szavak.
A probléma egyik forrása, hogy a hagyományos iskolarendszer a diákok külső motivációjára épít.
A pedagógusok nap mint nap tapasztalják a hátulütőit annak, ha a diákok elsősorban a jó jegyekért tanulnak. Különösen most, a koronavírus miatt bevezetett online oktatásban okoz gondot a diákok figyelmének fenntartása. Sokan keresnek innovatív megoldásokat, ugyanakkor a jelenlegi rendszer megköveteli a szabványosított oktatást. Pedig a gyerekek jóval nagyobb erőfeszítésekre képesek, sőt, maguk keresik a kihívásokat, ha a belső motiváció dolgozik bennük.
A belső motiváció előhívásának és fenntartásának nagyszerű módja, ha a diákok valós problémák megoldásán dolgozhatnak. Ebben a digitális oktatás nyújt hatalmas segítséget, a sokoldalúan használható digitális eszközök ugyanis lehetőséget biztosítanak arra, hogy a gyerekek a személyes érdeklődésük mentén fejlődjenek.
Így került 2020-ban a Time magazin címlapjára a 15 éves Gitanjali Rao, aki találmányaival a világ problémáira keresi a megoldást. A középiskolás lány mikrokontroller felhasználásával épített egy olyan eszközt, amivel bárki ellenőrizheti otthon, hogy ólommal szennyezett-e a csapvíz, azaz veszélyt jelent-e a háztartásban élő gyerekek fejlődésére.
Nem mindenki tudja viszont, mihez kezdjen egy mikrokontrollerrel, és nem minden digitális oktatási eszköz képes megfelelően fejleszteni és motiválni a gyerekeket. A hagyományos iskolarendszerből való kilépés jelentős erőfeszítést igényel mindenki részéről. Ezeken segít átlendülni a problémaalapú tanulás.
De hogyan? Mit nyernek vele a diákok – és mit a tanárok? Összeszedtük a legfontosabb tudnivalókat.
Ha az emberek olyan projektekkel foglalkozhatnak, amik közel állnak hozzájuk, sokkal keményebben és nagyobb erőbedobással dolgoznak
– írja Mitchel Resnick, az oktatási célra készült Scratch programnyelv megalkotója, a neves MIT egyetem pedagógiával foglalkozó kutatója. A 20. századi pedagógiai módszertant megreformáló Seymour Papert egyik tanítványaként több évtizednyi kutatás után fogalmazta meg a legfontosabb tanulságot 2017-es könyvében: a tanulás négy kulcseleme a saját projektek, a szenvedély, a játék és a csapattársak.
Ellentmondásnak tűnhet, de a Maker’s Red Box tananyagokkal dolgozó tanárok rendszeresen arról számolnak be, hogy ha a diákok szabadságot kapnak, akkor élnek is vele, és megdöbbentően komoly teljesítményt nyújtanak. A kötött iskolai keretekhez szokott gyerekek számára újszerű, felszabadító élmény, ha nincs egy megadott, szabványosított megoldás, ahová mindenkinek kötelező eljutnia. Ehelyett egy általuk megválasztott problémára kereshetnek egyedi megoldást.
A mai iskolarendszerek egyik legégetőbb kihívása a természettudományos tárgyak oktatása. A problémaalapú oktatással azokat is bevonhatjuk, akiket kevésbé vonzanak ezek a témák. Ha például a Mendel-féle örökléstani törvényeket szeretnénk megértetni a gyerekekkel, akkor olyan problémát érdemes eléjük tárnunk, ami kapcsolódik a mindennapi életükhöz, és amely megoldásához elengedhetetlen a Mendel-szabályok alkalmazása. Így könnyebben megértik, megjegyzik és a későbbiekben is képesek lesznek felhasználni azokat.
A problémaalapú oktatás kéz a kézben jár az alkotópedagógiai oktatással. Ha arra ösztönözzük a gyerekeket, hogy tervezzenek fenntartható rendszereket, amik biztosítják az emberek túlélését a Marson, akkor adott a lehetőség, hogy ezeket a rendszereket le is modellezzék. Így az elvont fogalmakat nem elméleti síkon, hanem tapasztalat útján, együtt dolgozva ismerik meg. Ha az elején felgyúlt bennük szikra, akkor egy idő után az alkotás élménye önmagában képes arra, hogy fenntartsa az érdeklődésüket.
A legjobb, ha a diákoknak olyan feladatokat adunk, amik kihívást jelentenek számukra, mégsem túl nehezek
– javasolja Mark Lepper, a fejlődéspszichológia egyik legnevesebb alakja és a belső és külső motiváció szerepének elkötelezett kutatója. A Maker’s Red Box tananyagok egyik fontos tulajdonsága, hogy ennek az elvnek mentén vezeti el a gyerekeket a könnyebb feladatoktól odáig, hogy összetett alkotásokat legyenek képesek létrehozni. Az eddigi tapasztalataink mind azt mutatják, hogy gondos tervezés mellett a sikerélmény garantált minden tanuló számára.
Mivel a diákok önálló munkát végeznek ahelyett, hogy egy előre megadott anyagot kellene feldolgozniuk, a tanár szerepe is átalakul. Nem instruktorként, hanem mentorként viszonyul a gyerekekhez. Ez egy jóval támogatóbb viszonyt tesz lehetővé, és alkalmanként meg is fordulhat a bevett hierarchia, ami növeli a gyerekek önbizalmát. A szakköreinken a fenntarthatósággal kapcsolatos témákban a gyerekek tájékozottsága és tudatossága rendszerint felülmúlja a várakozásokat, és büszkeséggel tölti el őket, ha újat tudnak mondani a tanáruknak.
A problémaalapú oktatással megváltozik az értékelés fókusza: a tanár arra lesz kíváncsi, hogy mennyit fejlődtek a gyerekek különböző készségei. Azok a diákok, akik a többnyire a lexikális tudás visszaellenőrzésére épülő iskolai értékeléseken rosszul teljesítenek, a digitális alkotóműhelyek motiváló környezetében önmagukhoz viszonyítva jelentős fejlődésen mennek keresztül. A visszajelzések arra is alkalmasak, hogy új célokat és új utakat jelöljenek ki számukra.
Mindez nem azt jelenti, hogy a külső motivációs eszközöket teljesen el kell felejtenünk. A lényeg, hogy megtaláljuk az egyensúlyt külső és belső motiváció között, ahogy azt Mark Lepper is javasolja. A jelenlegi oktatási rendszerek csak nagyon korlátozottan teszik lehetővé, hogy a tanárok személyre szabott problémákat adjanak ki és mentoráljanak. A felső tagozattól a középiskola végéig egy tanár egy osztállyal általában hetente 2-3 órát találkozik, vagyis egy tanulóra egy egész félév alatt körülbelül 2 órája jut összesen.
Ezért első lépésben úgy kell átgondolnunk az oktatást, hogy a tanár sokkal több időt tölthessen a diákokkal.
Vagyis el kell fogadnunk azt, hogy az egyéni érdeklődésnek csak úgy szoríthatunk helyet az iskolában, ha a tananyagot csökkentjük – a tanultak értékét viszont növeljük.