„Azt erősítjük bennük, hogy képesek ugyanarra, mint azok a gyerekek, akiket a szülei hoznak a foglalkozásra”  

Maker's Red Box 2022. 08. 18. 12:05

Tavaly nyáron tudtuk meg, hogy a Google Impact Challenge-nek köszönhetően 400 gyermekotthonban lakó fiatalnak biztosíthatunk lehetőséget arra, hogy megéljék az alkotás örömét. Egy évvel később 15 városban indultak el a táborok, köztük Berettyóújfaluban, Szekszárdon, Veszprémben, Kaposváron és Budapesten, ahol mostanra több száz gyerek álmodta meg és építette meg saját elképzelései szerint a jövő városát.   

És hogy mivel lesznek gazdagabbak, ha vége a kurzusnak? Az egyik diák például azzal a tudattal, hogy tud micro:bitet programozni, pedig az iskolában felmentése van matekból. Buda Barnával ültünk le beszélgetni, akinél a Maker’s Red Box tananyagok fejlesztőjeként és volt gyermekotthoni nevelőként kevesen tudják jobban, mit adnak ezek az élmények a táborozóknak és miért fontos ez a jövőjükre nézve.

 

Mikor és hogyan kerültél a Maker’s Red Box csapatába?

Négy éve kezdtem itt. Akkoriban egy blogot írtam álnéven a gyermekotthonok világáról. Több mint tíz évig dolgoztam csoportvezető nevelőként, először Nyíregyházán, aztán Budapesten. Főleg azért kezdtem el blogolni, hogy ne a barátaimat fárasszam a gyermekotthonos történetekkel, és azért is, hogy legyen hol kiírni magamból ezeket a dolgokat. Mint kiderült, Fuchs Péter, a Maker’s Rex Box alapítója is olvasta a posztokat.

Egy közös ismerősünk kötött össze bennünket, majd Péter meghívott az akkoriban még Nagykovácsiban lévő műhelybe. Elsőre egyáltalán nem láttam, hol és hogyan tudok bekapcsolódni ebbe az egészbe – én gyerekekkel foglalkozom, nem lézervágással meg 3D nyomtatással. Aztán meggyőztek, hogy tartsak egy tábort. Nem baj, ha nem értek a 3D nyomtatóhoz, abban a műhelymester segít. Pedagógusként számítottak rám.

Buda Barna (jobb) és Fuch Péter (bal) a jövő városával

Izgatottan érkeztem az első táborba, ahol A jövő városa tananyag volt a téma, és vártam, hogy jöjjenek a hasonlóan izgatott, csillogó szemű gyerekek. Helyettük egy csapat gépész szakos srác érkezett, akik az első perctől utálták, hogy ott kell lenniük. A suli utolsó hete volt, a többi osztálytársuk már csak lazult meg bulizott, nekik meg a jövő városát kellett építeniük. Volt, aki munkásruhában jött, mert azt hitte, konkrétan építkezni fogunk.

A második napon aztán láttam, ahogy két diák egy hegy vázára próbál műfüvet ragasztani. Minden tiszta ragasztó volt. Mire az egyikük azt mondta a másiknak: „Hát, sosem gondoltam volna, hogy mi ketten valaha együtt tudunk dolgozni.” A végén nemcsak felépült a jövő városa, de még mondták is a gyerekek, hogy mennyire sajnálják az osztály másik részét, amiért nekik az iskolában kellett maradni a tábor helyett. Ekkor tudtam, hogy nekem ebben a csapatban a helyem.

Mennyiben segíti az itteni munkádat a gyermekotthonban szerzett tapasztalatod?

Ahogy említettem, elsősorban a pedagógusi hátterem miatt kerültem ide, és a tananyagfejlesztési projektekben van meghatározó szerepem. Amikor kitalálunk és elkezdünk felépíteni egy új tananyagot, kell valaki, aki ezt a gyerekek szemével tudja nézni. Ezek nem olyan kurzusok, amiket a laboratóriumban kikísérleteztek, a többit meg majd megoldják a gyerekek. Már a fejlesztés során diákokkal teszteljük és próbáljuk el a feladatokat. Figyeljük minden reakciójukat, hogy lássuk, mi az, ami még leköti őket és mi az, ami már túl sok.

Mi jelent leginkább kihívást a gyermekotthonokban történő nevelés szempontjából és mi lehet a megoldás?

Egy nevelőotthonban a gyerekek alapvetően rengeteget unatkoznak. Ha van egy ilyen program, mint a miénk vagy a közelben egy műhely, ahol nemcsak le tudják foglalni magukat, de még olyan tudást is szereznek közben, ami később a munkaerőpiacon is előnyt fog jelenteni számukra, az nagyon hasznos lehet. Amikor nevelőként dolgoztam, mindig azon gondolkoztam, mit lehetne tenni, hogy ne csak az udvar legyen a program, meg a tévé vagy a számítógép. De legtöbbször erre se idő, se pénz nem jut. Ezért is örültem különösen, mikor kiderült, hogy a Google.org támogatásával húsz hazai gyermekotthon lakói vehetnek részt a kurzusainkra épülő nyári táborokban.

 

Így nézett ki a jövő kórháza a Makerspace Budában az egyik Google.org által támogatott táborban

Szerinted milyen segítségre van szükségük ezeknek a gyerekeknek ahhoz, hogy bejussanak a felsőoktatásba?

Sajnos az a helyzet, hogy nagyon kevés gyermekotthonban lakó tud később a felsőoktatásba vagy a munka világába integrálódni. Ennek egész egyszerűen az az oka, hogy nem rendelkeznek azzal a magabiztossággal és azokkal a kompetenciákkal, amiket egy hagyományos családban felnövő gyerek a szülőkön és a környezetén keresztül magába szív. Egy nevelőnek, aki egy tizenkét fős csoportért felel, nincs lehetősége olyan szintű és mennyiségű ismeretet átadni, ami kellő alapot biztosít egy gyereknek ahhoz, hogy később azt mondja és el is higgye, hogy „Én ezt meg tudom csinálni”.

Mire számíthat az a négyszáz gyermekotthonban élő gyerek, akik a Google Impact Challenge-nek köszönhetően eljutnak majd ezekbe a táborokba?

A Maker’s Red Box kurzusokkal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy az elsődleges célunk nem az, hogy technológiai ismereteket adjunk át, tehát megtanítsuk a gyerekeket, hogyan kezeljék a 3D nyomtatót vagy a lézervágót. Rengeteg olyan kompetenciát is fejlesztünk, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy a diákok később el tudjanak helyezkedni és érvényesülni a munka világában. Ez egy hagyományos oktatási környezetben nagy kihívást jelent.

Épül a jövő városa Szekszárdon

A gyermekotthonban élők súlyos hiányossággal küzdenek az önbizalom és az önismeret, a kezdeményezőkészség, a csapatmunka és az érzelmi intelligencia terén. A tananyagainkkal ezek mind fejleszthetők. A jövő városában például a résztvevőknek van lehetőségük arra, hogy önállóan dolgozzanak egy területen, ami csak az ő felelősségük, de ezzel párhuzamosan együtt kell működniük a többiekkel, köztük hagyományos családból jövő gyerekekkel is.

Azt tapasztaljuk, hogy egy-egy ilyen tábor a rövidsége ellenére is képes rengeteg erőt és motivációt adni a gyereknek. Az, hogy hétfőn bejönnek a műhelybe minden digitális és műszaki tudás nélkül és pénteken már úgy mennek el, hogy 3D-nyomtatott vagy lézervágott tárgyat tudnak hazavinni, hatalmas élmény számukra. Ahogy az is, hogy itt szóhoz jut az, aki amúgy csendesebb, vagy hogy a 12 éves mutatja meg a 14 évesnek, hogyan működik valami.

Ez azokra is igaz, akiket mondjuk kevésbé vonz a technológia?

Abszolút. Nem baj, ha a programozás nem az erősséged vagy ha nem mozgat annyira a lézervágás. Sokévnyi munka és kísérletezés van benne, de sikerült elérnünk, hogy egyetlen gyerek sem áll fel úgy a kurzusunkról, hogy nem találta fel magát. Bármi is legyen a kerettörténete a tananyagnak, a főszereplő mindig a gyerek marad – a végcél pedig az, hogy a gyerekek megtalálják önmagukat ebben a történetben.

Éppen emiatt mindig szerepekkel játszunk.

Utolsó simítások a bemutató előtt a Makerspace Budában

A Szuperhősök tematikában például az a gyerekek feladata, hogy szuperhősöket alkossanak. De ne a Supermanre gondolj vagy a Pókemberre! A hőseik mögött mindig ők maguk vannak, ettől lesznek egyediek és megismételhetetlenek. És sokszor elgondolkodtatóak is. Az egyik kedvencem a palacsintaszörny volt, aki járta a világot és palacsintát sütött azoknak a gyerekeknek, akikkel kiabáltak, hogy így enyhítse a feszültséget. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy kitaláld, milyen tapasztalat hívhatta életre ezt a szörnyet.

Ugyanennek a kurzusnak a másik fontos eleme, hogy a gyerekeknek blogposztot kell írniuk a szuperhősük eredettörténetéről, társáról, kalandjairól – tehát tulajdonképpen egy világot kell teremteniük számukra. Ez azoknak a diákoknak, akik nem írnak sokat, vagy éppen diszlexiások vagy diszgráfiások, nem könnyű feladat. Ilyenkor mindig elmondjuk, hogy a cél, hogy írjanak, a helyesírással ne foglalkozzanak. Volt, hogy egy srác, aki egyes volt nyelvtanból és fogalmazásból is, egy óra múlva teleírt lapokkal jött oda hozzám, hogy büszkén mutassa, már mennyit írt.

Mik voltak a legfőbb kihívások és tanulságok az eddigi gyermekotthonos gyerekeknek tartott táborok során?

Nagyon érdekes látni, hogy amint kilépnek egy kevésbé ingerdús környezetből és megérkeznek a műhelybe, azonnal elkezd csillogni a szemük. Innentől nyert ügyünk van, mert csak ezt a kíváncsiságot kell fenntartani, ami igazi motivációs hajtóerő. A tanároknak is egyébként. Nincs két ugyanolyan jövő városa vagy ugyanolyan szuperhős. Minden gyerek más, így az alkotásaik is különbözőek lesznek. Szóval ők sem kihívásként, hanem várakozással tekintenek egy-egy ilyen kurzusra. Vajon milyen lesz ez a város? Mit tud majd ez a szuperhős?

Ilyennek álmodták meg a jövő városát a gyerekek Egerben

Nem gondolom, hogy speciális bánásmódra lenne szükség a gyermekotthonból érkező diákok esetében. Különösen, mivel egy pedagógussal szemben szerintem amúgy is elvárás, hogy fogadja el, hogy a gyerekek különbözőek és próbálja megérteni, mi lehet a viselkedésük hátterében. Vagyis, ha nyitottsággal és empátiával fordulsz egy ilyen csoport felé, az pont elég. Ugyanúgy élvezik a 3D nyomtatást és a lézervágást. Vagy még talán jobban is. Ezek az ötnapos táborok olyanok a gyerekeknek, mint egy nyári egyetem, de észre sem veszik.

Miben más a fejlődési út, amit bejárnak a tábor végére? Más egyáltalán bármiben?

Azt gondolom, hogy a legnagyobb sikerélményt az adja egy gyermekotthonból érkezett diák számára, hogy megéli azt, hogy ugyanúgy tud kreatív lenni vagy tudja használni ezeket az eszközöket, mint mindenki más. Míg az iskolai környezetben ő az, aki „a gyermekotthonból jött”, akiért „nevelő jön” vagy akinek „nincs ott az anyukája az anyák napi ünnepségen”.

Öt nap után ők is úgy tudnak kilépni a műhelyből, hogy „Atyaég, mennyi mindent csináltam!” vagy „Nézd, milyen jó lett a szuperhősöm!” Ezek mind olyan dolgok, amiből töltekezni tud egy ilyen környezetben élő gyerek, mert azt erősítik benne, hogy képes ugyanazokra a dolgokra, mint azok a gyerekek, akiket a szülei hoznak a foglalkozásra.

Amit sokszor látunk, hogy ezek a gyerekek nagyon vágynak a pozitív megerősítésre. Szóval ha valamiben jók, azt nehezen adják ki a kezükből. Az egyik foglalkozáson például a tipli nem fért bele a tervezett lyukba, ezért meg kellett csiszolni. Na, ki csiszolta meg? A 16 éves gyermekotthonos srác, akinek annyira feküdt a feladat, hogy végül mindenkiét ő csinálta meg.

Milyen tanácsot adnál azoknak a pedagógusoknak, akik most vágnak bele az alkotópedagógiába?

Azt, hogy nem kell megijedni.

A tanárokban sokszor van félelem az új dolgoktól, mert a földrajz, a történelem vagy amit éppen tanítanak, az adott; elmondják és kész. A probléma, hogy az ipari forradalom elején, amikor ez a fajta oktatás kialakult, teljesen más volt a munkaerőpiac: olyan embereket kellett nevelni, akik végrehajtják azt, amit mondanak nekik. Ma pont az ellenkezőjére van szükség; kreativitásra, csapatmunkára és kezdeményezőképességre. Az oktatási rendszer mégis ugyanaz. Még mindig a megmondóember van a középpontban, aki kiáll, és elmondja, mit kell tudnod.

Buda Barna a Maker's Red Box műhelyében

A megmondóember helyett viszont manapság partnerekre és mentoroknak van szükség, akik abban segítenek, hogy a diák megtalálja azt a tudást, amire szüksége van. Azt, hogy Petőfi Sándor hova járt iskolába, két másodperc alatt megkeresik a telefonjukon. Miért ezzel töltsék otthon az időt? Miért ne olyan dolgot tanuljanak inkább, ami ahhoz kell, hogy később el tudjanak helyezkedni? Nem egyszerű egyik napról átállni erre a gondolkodásmódra, de elkerülhetetlen. Mindössze nyitottság, bátorság és kísérletező kedv szükséges hozzá, ami minden tanárban ott kell, hogy legyen.

Töltsd le ingyenes e-könyvünket!

Örömmel osztjuk meg tapasztalatainkat az alkotópedagógia előnyeiről, most egy e-könyvben magyarázzuk el kinek való, és hogyan működik. (Az e-könyv jelenleg angol nyelven olvasható.)

Amellett, hogy elküldjük emailben a letöltési linket, szeretnénk hírlevélben értesíteni alkotópedagógiai és a Maker’s Red Box tananyagokkal kapcsolatos újdonságokról. A hírlevélről bármikor le lehet iratkozni. Az adatokat az adatvédelmi tájékoztatónkban foglaltak szerint kezeljük.